A találkozás pedagógiája és a pedagógusképzés

Az esszé három részre tagolódik. Az első rész korunk átfogó kulturális válságát és annak politikai következményeit elemzi. Nagyjából a 20. század elejétől egyre fokozódó mértékben határozza meg a mindennapi gondolkodást az, amit ez az írás irracionális mentalitásnak nevez. Erodálódik a világ megismerhetőségébe és az élet tervezhetőségébe vetett hit és egyáltalán az átfogó világismeretre való igény. Ez a tendencia megalapozza a megszokotthoz, a „normálishoz” való ragaszkodást, az idegennel szembeni bizalmatlanságot és végső soron az erőhöz, a tekintélyelvű rendszerekhez való vonzódást. A második rész azt vizsgálja, hogy az oktatásnak milyen szerepe van e válság újratermelésében, és milyen szerepe lehet a leküzdésében. A közoktatás ugyanis ahelyett, hogy világismerettel vértezné föl a tömegeket, a tantervekhez való mechanikus ragaszkodás révén éppenséggel azt sugallja, hogy mindez megtanulhatatlan és egyben érdektelen. Tanár és tanuló más világokban élnek, és az oktatás igazi feladata az lenne, hogy e világok termékeny találkozása révén közös világok jöjjenek létre, egyszerűbb szavakkal: a tanulók érdeklődésének fölkeltése a világ iránt. Ez nem kis mértékben az emberi kapcsolatokon múlik, ezért beszél az esszé a találkozás pedagógiájáról. A harmadik rész arról szól, hogy hogyan szolgálhatja a tanárképzés ezt a pedagógiát. Ennek kapcsán két kérdést tárgyal az írás. Egyrészt állást foglal amellett, hogy a tanárnak mély szaktárgyi tudásra van szüksége, másrészt amellett érvel, hogy a tanár pedagógiai tudását nem lehet technikai készségekre szűkíteni, mert az is világismeret, amelynek megszerzése a tanulás szabadságát feltételezi.